1. Rész

- Nagyapa! Nem teheted ezt! Nyisd ki az ajtót! – dörömbölök idegesen a kapun. – Nagyapa! Engedj be… kérlek… – veszem könyörgőre.

Hiába csapkodok, üvöltözök, nagyapa csak nem enged vissza. Hihetetlen… csak azért, mert közöltem vele, hogy ez az én jövőm, hadd döntsem el én, hogy mit szeretnék csinálni! Csak ezért képes volt kirakni itthonról. És most nincs hová mennem. Itt állok a ház előtt, mellettem bőröndöm, én pedig kétségbeesetten keresek valami menedéket. Megvan! Sa Rang! Gyorsan telefonom után kapok, majd tárcsázom a számát. A 3. csörgésre felveszi:

- Sa Rang! Szia! – lihegem.

- Úristen, mi történt? Jól vagy? – aggodalmaskodik a vonal másik feléről.

- Jól vagyok, de… nagyapa kikergetett otthonról, és most nincs hová mennem. Meghúzhatnám egy ideig magam nálad? – kérdezem félénken. – Persze csak ha nem zavarok! Nem akarok betolakodni!

- Dehogy zavarsz! Persze, gyere csak – bár nem látom, érzem, hogy elmosolyodik.

- Köszönöm, köszönöm! – hálálkodom.
- De... Nagyapa miért kergetett ki? - kíváncsiskodik.
- Közöltem vele, hogy ez az én jövőm, hadd döntsem el én, hogy mihez szeretnék kezdeni. Bepipult, kiakadt, kirakott - sóhajtom.
- Ah... értem.
Elköszönünk, majd egyszerre nyomjuk ki.

Mobilomat zsebembe süllyesztem, magam mellé rántom bőröndömet, halványan elmosolyodok, majd elindulok Sa Rang házához, ami a belváros szívében van. Jó messze… 

***

- Aish… Már vagy 2 órája menetelek, de még mindig nem értem oda. Ráadásul sötétedik is… – ciccegek. Sóhajtok, majd nekidőlök a legközelebbi falnak. – Azt hiszem, eltévedtem… 

Fáradtan felsóhajtok. Lekuporodok a földre. Lábaimat felhúzom, és térdemet átkarolom, majd lehajtom a fejem. Fáradt vagyok… nagyon. Úgy érzem, bármelyik pillanatban el tudnék aludni. Érzem telefonom rezgését, de nincs erőm felvenni. Teljesen kivagyok.  Óvatosan lehunyom szemeimet.

- Hé, nézd! Már mocorog – hallok egy hangot közvetlen közelről. Biztos csak hallucinálok… – Hé, cica, kelj fel! – lökdösi valaki a kezemet. Megrebegtetem pilláimat, majd komótosan kinyitom szemeimet. Megijedek a látványtól, ami elém tárul. A Teen Top 2 legfiatalabb tagja, ChangJo és Ricky guggolnak az ágy mellett, amin fekszem. Az álom azonnal elszáll, ijedten ugrok fel. A szívroham kellős közepén járok.

- M-mit keresek itt? – hebegem. Ha jól emlékszem - már pedig nagyon is jól emlékszem! -, tegnap az utcán… az utcán aludtam!

- Tegnap este sétálni indultunk Rickyvel, és megláttunk téged. Egy doboz mellett szuszogtál az utcán – magyarázza ChangJo nyugodtan. – Gondolom, nem kell bemutatkoznunk – húzza önelégült mosolyra dús ajkait.

Intézek felé egy fintort.

- Olyan vagy, mint egy cica! Úgy szuszogsz, úgy alszol, sőt, még úgy is fintorogsz! – áradozik Ricky. – Szóval… mi a neved, cica?

- N-ne cicázz! – háborodok fel. – De még mindig nem értem, hogyan kerültem ide… – suttogom.

- Idehoztunk. Nem volt szívünk otthagyni a sötétben – folytatja ChangJo. – Mi a neved?

- Cha Byul – hajolok meg. Ekkor veszem csak észre, hogy nem az én ruhám van rajtam. Elképedve bámulom a fehér inget, ami sokkal nagyobb, mint én. Gyorsan lábaimra kapom tekintetemet. Egy - szintén bő - fekete csőmelegítő van rajtam.  

- Az… azok az én ruháim – közli ChangJo, mire ránézek. Zavarban van. Nem csak ő. Én is. Várjunk csak...

- Akkor... valakinek át is kellett öltöztetnie, nem? És... le is... - dadogom. Vér szökik az arcomba. A színemet egy érett paradicsom is megirigyelné.
- Igen! ChangJo öltöztetett át. A kis huncut - kuncog Ricky. Tekintetemet elkapom. A padlót pásztázom, mintha olyan érdekes lenne. 
- R-Ricky! - mordul rá a maknae. - S-sajnálom, csak... a ruháid vizesek voltak az eső miatt...
Tágra nyílt szemekkel bámulok rá. Azt hiszem... talán hálásnak kéne lennem...